A bonsai (japánul: 盆栽, lapos tálban nevelt fa, bon=edény, tál, sai=növény) mesterségesen, művészien alakított, formára metszett, esetleg hajlított fa. Nevezik tálas kertészkedésnek is, mivel a legismertebb formája a kis méretű, tálkákban nevelt és alakított fák tartása. Általánosan elterjedt tévhit,hogy a bonsai egy növényfaj. Ezzel szemben elvileg bármilyen fás szárú kétszikű növényből lehet bonsait nevelni, természetesen ennek azért korlátot szabnak az illető faj morfológiai jellemzői, például a túl nagy levélméret, az ágelágazások hiánya, vagy a túl nagy távolság a rügyek között stb. Másik tévhit, hogy a bonsai szobanövény. Ez csak a trópusi-szubtrópusi fajokból kialakított fácskákra igaz és ezekre is csak a saját természetes élőhelyükön uralkodó klimatikus viszonyokat megközelítő körülmények között. Megjegyzendő, hogy ezen fajok némelyikének életbentartása éppen speciális igényei (magas és kiegyenlített hőmérséklet, magas relatív páratartalom) miatt egy átlagos magyar lakásban szinte reménytelen vállalkozás.

Története:

Már a Tang-dinasztia idejében is ismerték a bonsait. Eredetét sokszor az ókori Kínának tulajdonítják, ahol, úgy hisszük, a gyógyítók ilyen módon szállították gyógynövényeiket. Régen a stílusosan megformált törzseken volt a hangsúly, amiket főleg állat- vagy misztikus figurák formájára alakítottak. Néhány ilyen darab máig is fennmaradt és nagy értéket képvisel.

A japánok a bonsait a kínai stílusból vették át és az uralkodói nagykövetség hozta „divatba” Japánban (7–9 század). A Kamakura időszakból származó penjing a Heian időszakbeli szokásokra hivatkozik és néhány papírtekercsre lett feljegyezve (megrajzolva). A Muromachi időszakban a penjing Japánban különféle formákat öltött. Csakúgy mint a Japán kert, ez is átvette a „Wabi-sabi” művészformát. Ebben az időben a bonszai még csak egy kiválasztott társadalmi réteg képviselőinek szórakozása volt. Az Edo időszakban a bonszai nevelése már a daimyo, szamuráj, kereskedő és városlakó réteg számára is elérhetővé vált. A bonsai-cserép népszerűvé válását követően sok fazekasmester szakosodott kimondottan e típusú áru készítésére. Azt mondják, hogy a „bonsai” használata e szakaszban kezdődött. Sok Japán Ukyjo-én szerepel (浮世絵) (vékony falapokra festett tájképek).

Öntözésük:

Mivel lényegesen kisebb gyökérzettel rendelkeznek, mint a szabadban élő társaik, fontos, hogy ne száradjon ki a földjük. Ezért nagy nyári melegben ha szükséges, akár naponta kell öntözni, némely fajt permetezni. A rügyekre különösen ügyelni kell, mert ha víz éri őket, a bonsaiunk elsorvadhat, vagy visszafejlődhet.

Fontos, hogy fürdessük is, de ne ész nélkül. Figyelni kell arra is, hogy a szabadtéri és a szobai bonsaiok öntözési igényei különböznek.

A melegebb időszakokban, főleg nyáron inkább este öntözzünk, mert éjjel nem párolog el annyi nedvesség a talajból, így a növény több folyadékhoz jut. Ügyelni kell a talaj jó vízelvezető képességére, mert a pangó víz tönkreteszi a növényt!

Teleltetés:

Fontos hogy figyelembe vegyük a fa teleltetésénél az eredeti élőhely tulajdonságait. Fikuszoknak, egyéb trópusi, szubtrópusi növényeknek ezért szinte nincs is szükségük téli pihenőre, de az Európában őshonos fákat - pl tölgy, vagy bükk - a szabadban (a kert egy árnyékos területére helyezve) kell teleltetni, mert ezeknek a fajoknak szükségük van a téli mély nyugalomra. Gyökérzónájukat a kemény fagyoktól takarással védjük, erre a célra bármely laza szerkezetű természetes anyag megfelel. Legkézenfekvőbb a falomb, vagy faforgács.

Forrás & bővebben a Bonsairól: Wikipédia